Nagy Ferenc professzor úr emlékére

102424675_584485175818516_3632231985138630656_n

Professzor Dr. Nagy Ferenc büntetőjogász, a (korábbi) Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszék egykori tanszékvezetője, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Kar egykori dékánja május 8-án, éltének 73. évében elhunyt. A Magyar Közöny szerkesztősége és a Kari Hallgatói Önkormányzat testülete egy emlékcikk keretében emlékezik meg a Professzor úrról. Az ilyenkor szokásos nekrológ helyett azonban egy sokkal személyesebb hangvételű cikkre gondoltunk. A Bűnügyi Tudományok Intézete oktatóihoz fordultunk, akik szívesen meséltek Professzor úrról, munkásságáról, a Tanszéken együtt töltött időről, személyes történetekről.

Professzor úrra emlékeznek egykori tanítványai, kollégái, barátai.

Prof. Dr. Karsai Krisztina, intézetvezető, így emlékszik vissza mesterére: „A történetem a büntetőjoggal és Nagy Ferenccel 28 éve kezdődött: én a professzorral csak az általános részi vizsgán találkoztam először, ugyanis a mi évfolyamunknak nem tartott előadást, lévén, hogy akkor volt Humboldt ösztöndíjas Freiburgban. Kijött a folyosóra a professzor és várta a vizsgázókat – a bujkálás már akkor is divat volt, jaj, jaj, ki menjen be először? Én mindig első vizsgázóként tettem le a vizsgáimat, itt is bátran besétáltam az irodájába – hiszen készültem. Aztán a vizsga felénél, úgy emlékszem, miután már néhány kérdésre megfelelően válaszoltam, jött a kérdés, mi a gondatlanság fogalma. Vizsgáztatóm rutinkérdésnek szánta, de nekem ott és akkor nem jutott eszembe. Ez még nem lett volna baj, de miután Nagy Ferenc – szent indulattal – kifejtette, hogy ez elég súlyos hiányosság, rendesen elsírtam magam… merthát tényleg készültem. Megszánhatott későbbi mesterem, mivel egy hármassal – talán figyelemmel a könnyzápor előtti teljesítményre – utamra engedett, de egy biztos, a büntetőjogot nem ott és nem akkor szerettem meg. Bezzeg, ha lett volna előadásunk? Mivel Nagy Ferenc legendásan jó előadó volt mindig is, akkor biztosan már hallgatóként eljárok diákköri ülésekre, esetleg jelentkezek demonstrátornak vagy éppen próbát teszek az OTDK-n. Nos, mindezek nem történtek meg – a büntetőjogot már a Tanszéken szerettem meg, csakis annak köszönhetően, ahogy és amit csinálnom kellett, amit el kellett olvasnom, amit meg kellett élnem a büntetőjog megismerésének első szakaszában. Ma is ez képezi tudásom és szakmai tapasztalatom alappilléreit.”

 nagy_f_koszontese_kk_nf_450x330

„Az igazi mester arról is megismerszik, hogy nem gátolja tanítványai szárnypróbálgatásait, későbbi szárnyalását…”. A professzor asszony szerint ő is Nagy Ferencnek köszönheti, hogy a nemzetközi színtéren is megmérettethette magát.  Amellett, hogy támogatta a külföldi rendezvényeken való részvételét, még fontosabb volt, hogy nem fogta vissza tanítványát. Megtanította az ésszerű kompromisszum vállalására, a konferenciákon és tanulmányutakon megszerzett tudás és otthoni feldolgozásuk arányára – „csak akkor menni, amikor már tényleg megérett az utazás és gazdag termése lesz, és csak addig maradni, amíg a gyümölcs nem fekszi meg senkinek sem a gyomrát, azaz még elviselhető az itthon maradottak számára is a megnövekedett munkateher”.

nagy_f_dedikal_450x330

 

Prof. Dr. Szomora Zsolt, intézetvezető-helyettes:Nagy Ferenc már akkor legendás professzor volt, amikor az ezredforduló előtt négy hónappal először ültem be joghallgatóként az általános részi előadására. Emlékszem, szerda reggelenként úszni jártam, és mivel 10 óra előtt pár perccel tudtam visszaérni a Lófarára, ezért csak úgy tudtam leülni az órán, hogy a csoporttársaim helyet foglaltak nekem. Ahogy a színházi szakzsargonban szokás mondani, „táblás házakkal” ment az általános részi előadás, gyakorlatilag nem volt ülőhely. Még április végén sem. Szenvedélyes, kritikus hangvételű és fanyar humorral tűzdelt előadói stílusa rögtön magával ragadott. Nála tettem le a szóbeli vizsgát, fél óráig feleltem, elképesztő módszerességgel és következetességgel kérdezett végig, és ezt már hallgatóként is észlelte, érzékelte az ember, nem csak utóbb eszméltem rá”. Szomora professzor úr elmondása szerint a sikeres vizsgát követően, „méterekkel a föld fölött járva”, széles mosollyal az arcán sétált végig a Kiskörúton, ekkor szerethetett bele a büntetőjogba. Nagy Ferenc még hallgató korában ismertette meg vele a tudományos munka és a német büntetőjogtudomány világát. „Harmadéves hallgatóként sem „kímélt” már, telepakolt a választott TDK-témámhoz kapcsolódó német kommentárokkal és tankönyvekkel. Olyan nem volt, hogy az ember hozzá felkészületlenül vagy félmunkával érkezett, egyszerűen a jelenléte, a kisugárzása munkára motivált”.

KÉP

Prof. Dr. Szomora Zsolt lapunknak elmesélte: „Később, amikor már a Büntetőjogi Tanszéken dolgoztam, kezdő tanársegédként beledobott a mélyvízbe. Nem csak engem, többi kollégámat is. Ez gyakorlatilag nevelési elve volt, a fiataloknak végig kellett tanítaniuk a tantárgyakat: általános és különös részt, eljárásjogot. 24 évesen ki kellett állnom a nappali tagozatosok elé előadást tartani. Második éve dolgoztam, amikor öt különböző kurzust kellett tartanom”. A sok feladat, a munka először megterhelő volt, de Szomora professzor hamar belátta, hogy az embernek ebben a korban – a húszas évei közepén – hatalmas a teherbírása, és a sok munkának meg lesz a gyümölcse is.  „Magyarul, ilyenkor kell nagyon sokat dolgozni, módszeresen alapozni. És akkor utána gyorsan tud az ember pályája felívelni. Ezt Nagy professzor úr pontosan tudta, néha enyhe mosollyal, egy-két félmondatos megjegyzéssel kommentálta ezeket a kérdéseket. Meg kellett érnem, fel kellett nőnöm.

A Nagy Ferenc vezette szegedi büntetőjogi iskolában valamennyi kiváló kollégámmal ezt az utat jártuk együtt végig. Mesterünk május elején elengedett, végleg utunkra bocsátott bennünket…”

kép- NF

Prof. Dr. Fantoly Zsanett: „Szabó Magda írja a Régimódi történet című családregényében: „Anyámnak nem gyújtottam gyertyát, a fényt nem lehet megvilágítani.” Valahogy így vagyok most én is, mit írhatnék Nagy Ferencről néhány mondatban..? Emlékek tódulnak elém, előadótermekből, szakmai konferenciákról, tanszéki beszélgetésekről, családi történetekről…

… A PhD dolgozatom műhelyvitája utáni napsütéses tavaszi délután, amikor örömmel hívott el bennünket egy pohár borral ünnepelni egy kerthelyiség teraszára, ahol aztán Tóth Mihály professzorral pertut ittunk. Aztán néhány hónapja a Büntetőjogi Társaság éves taggyűlésén Misi azon nf_250x2501_250x250kérdésére, hogy „És, Zsanett, Feri hogy van?” – csak bőgni tudtam, válaszolni nem.

… Az elméleti ismeret-anyag végtelen szakmai alázattal, szerénységgel párosult nála. Néhány éve örömmel kopogtatott be a szobámba, amikor 70. születésnapjára kapott egy levelet egykori tanítványától, aki ma nemzetközi ügyvédi irodát vezet Budapesten. A köszöntő levélben az egykori tanítvány hálával említi nagytudású professzorát, aki a jogászi gondolkodás alapjaival ismertette meg. Nagy Ferenc szívből örült annak a születésnapi köszöntésnek, pedig élete során számos hazai és nemzetközi elismerésben részesült már akkor.

… Más alkalommal könnybe lábadt szemmel beszélt Jescheck professzor halála kapcsán az elhunyt emberi nagyságáról, aki még a portásnak is előre köszönt a Max Planck Intézetben. „Ő, a büntetőjog nagymestere nagybetűs Ember volt!”- mondta a tudós a tudóstársáról.

Nagy Ferenc kétség kívül elismert büntetőjogász, a bűnügyi tudományok tiszteletben tartott oktatója és kutatója volt, aki néha idegenül mozgott korunk praktikus világában, de mindig Emberként viselkedett kollégáival, tanítványaival, embertársaival.

Professzor Úr, legyen neked könnyű a föld!”

 

IMG_1267

Dr. Molnár Erzsébet adjunktus a következő történetet osztotta meg velünk:

„Professzor Úrral kapcsolatos legmeghatározóbb személyes és szakmai élményeim az irodájában folytatott beszélgetéseink. Intézetben tartózkodását jelezte a rézsútosan nyitva hagyott irodaajtaja, amelyen kopogva érkezett is azonnal a válasz: “Igen! Khm, kérném, foglaljon helyet” – mutatott az általában könyvekkel teli kanapéra. És egy egyszerű beköszönés is akár órákig tartó beszélgetésekbe torkollott. Akár szakmai, akár személyes véleményének kifejtését követő záróakkord rendre a következő mondat volt: “Kérem, ha rám hallgat, azt csinál, amit akar.” Mondta mosolyogva, szeretettel. Később már csak annyit: “Ha rám hallgat…. tudja.”

 

 

dr. Lichtenstein András tanársegéd: „Nagy Ferenc professzor úr joghallgatók ezreit oktatta büntető anyagi jogra. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy én is egy lehettem közülük. A büntetőjogi dogmatikán kívül azonban valami mást, talán sokkal fontosabbat is tanulhattunk tőle: a hagyományok tiszteletét és azt, hogy ez nem zárja ki a haladó és kritikus gondolkodást. Vagy ahogyan ő fogalmazott: „Attól, hogy valami régi, még nem biztos, hogy rossz”.”

Lichtenstein András is szép emlékként gondol vissza a különféle nemzetközi konferenciákra, szemináriumokra, melyeken Nagy Ferenc professzor oldalán ő is részt vett. „Ezeken egyfelől személyesen is megtapasztalhattam, hogy Professzor úr milyen nagyra becsült és szeretett tagja a büntetőjogászok nemzetközi közösségének; másfelől kötetlenebb, személyesebb hangvételű beszélgetésekre is lehetőségünk nyílt”. Itt tanulta meg, hogy a szakmaiság mellett, ugyanúgy fontosak a kollégák közötti személyes kapcsolatok és a barátságok is.

„Biztos vagyok benne, hogy hiányát a teljes kari közösség, oktatók és hallgatók egyaránt érezni fogják és akkor lesz a legfájóbb, amikor mi első alkalommal leszünk újra együtt, de már nélküle. Tisztelettel, szeretettel és hálával gondolunk rá. Nyugodjon békében”.

 

NF5

 

 

 

Köszönjük az Intézet oktatóinak, hogy megosztották velünk történeteiket, emlékeiket!