Minden Szegeden kezdődött – a MEFESZ története, Interjú Kiss Tamással

11

A MEFESZ azaz a Magyar Egyetemisták és Főiskolások szövetsége volt az egyetlen olyan szervezet az ’56-os forradalom idején, amely megtörte a Kommunista Ifjúsági szövetség egyeduralmát. Nagy szerepet töltött be a forradalom követeléseinek kidolgozásában, a forradalom és szabadságharc hangulati előkészítésében és elindulásában. „Az elnyomás elszenvedői egyre nehezebben tűrték a terrort, az anyagi és szellemi kifosztást, a szabadság és nemzeti függetlenségük hiányát, a jogfosztottságot.  Az elnyomók pedig egyre nehezebben voltak képesek fönntartani a diktatúrát.”

A MEFESZ előtörténete

  1. augusztus 8-12 között került megrendezésre az egyetemi és főiskolai diákvezetők országos konferenciája Balatonlellén. Az esemény létrejöttét a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség kezdeményezte. A konferencián megjelent 120 résztvevő koalíciós összetételű Ideiglenes Központi Intéző Bizottságot (IKIB) választott. Bár a MEFESZ név később vált elfogadottá, a szövetség működését innentől számítjuk. Az, hogy a MEFESZ nemzetközi színtéren is elismert volt, abban nyilvánult meg, hogy meghívást kaptak a Nemzetközi Diákszövetség alakuló konferenciájára, amelyet 1946. augusztus végén, Prágában rendeztek.

A MEFESZ szervezeti megerősödését, a tudatos feladatvállalást jelzi, hogy 1948. március 15-én – éppen az 1848-49-es forradalom kirobbanásának századik évfordulóján megindulhatott az egyetemi ifjúság lapja, a Fiatal Magyarország.

A szegedi hallgatók új érdekképviseleti szerve végül 1956. október 16-án jött létre, amikor a BTK nagyelőadójában tartott nagygyűlésen kiváltak a hivatalos Kommunista Ifjúsági Szervezetből. Ezt a lépést két joghallgató, Kiss Tamás és Lejtényi András kezdeményezték. A MEFESZ jelentette a mai modern hallgatói önkormányzatiság alapját.

A MEFESZ szegedi vezetői Kiss Tamás, Lejtényi András, Tóth Imre és Gönczöl Dezső lettek. Októberre a politika már nem volt tabutéma, a hallgatók nem féltek nézeteik, véleményük kinyilvánításától és az esetleges következményektől.  Kiss Tamás joghallgató, a MEFESZ egyik vezéralakja így írja le ezt az időszakot: „Egy pezsgés volt… 1956 szeptemberében már az egyértelműen érezhető volt, hogy valami változás előtt állunk. Valami történni fog, valami történik körülöttünk.” Dr. Jancsák Csaba szociológus gyújtózsinórnak nevezi azt a levelet, amely Budapestről érkezett Alaksza Helmut joghallgatónak. A levél egyfajta cselekvésre buzdítás volt a demokrácia és a szabad véleménynyilvánítás előre mozdítása érdekében, valamint megfogalmazta az igényt a tudós emberek nevelésére, képzésére, az önálló, kritikai gondolkodás fejlesztésére, a leszámolást az oktatási rendszerrel, mely „szellemi nyomorékokat nevel”. Első lépésként az orosz nyelv fakultatívvá tételét tűzték ki, melynek érdekében sztrájkot hirdettek október 22-ére. A hallgatók csoportokra szakadtak, megindultak a tanácskozások. A mozgalom ezen a napon, a forradalom kitörése előtti napon terjedt ki az egész országra. Ekkor csatlakoztak a MEFESZ-hez a budapesti, miskolci, pécsi és soproni diákgyűlések. A budapesti nagygyűlés vendége volt Kiss Tamás joghallgató is.

A MEFESZ így fogalmazta meg célját: “A szövetség célja, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, mely a nemzet agyát van hivatva képviselni, ne közönyös passzív tömeg, ne gyáva, gerinctelen és önző réteg legyen, hanem népéért, hazájáért, boldogabb jövőnkért harcoló bátor, lelkes sereg. Ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától, hanem képzettségével, tudásával, tehetségével népünket, hazánkat szolgálja.

Kevéssé ismert tény, hogy a követelések nem Budapesten, hanem Szegeden, a MEFESZ ülésén fogalmazódtak meg. Ekkor az oktatással kapcsolatos reformok voltak terítéken, de már fontos politikai követelések is elhangzottak. A következőkben néhány követelést idézünk:

“4. Követeljük a szabad elvi viták rendezésének jogát.

  1. Túlterhelések megszüntetése:

a./ a nőhallgatók számára töröljék el a honvédelmi oktatást, a férfi hallgatók óraszámát heti 2 órára csökkentsék

b./ a nem szaktárgyakból megfelelt – nem megfelelt minősítés legyen

c./ a marxizmus oktatását szabadítsák meg a dogmatizmustól, a minősítés megfelelt – nem megfelelt legyen. Kevesebb kötelező órát, több speciál kollégiumot”

Politikai követelésként megjelent például a szovjet csapatok azonnali kivonása, illetve a demokratikus változások sürgetése.

Mindezekből kitűnik, hogy a szervezet érvényesíteni kívánta a szubszidiaritás elvét, tehát hogy valóban alulról építkező szervezet legyen. A MEFESZ tevékenysége során fellelhető az a gondolat, hogy „a helyi problémákat az érintettek tudják hatékony önszerveződéssel megoldani”. „Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy Szervezeti és Működési Szabályzatukban kijelentették, hogy „Érdekeinket mi ismerjük legjobban, a mi feladatunk, hogy ezeket képviseljük, és ha kell, meg is védjük”

Részletes idővonal az előzőekben írtakra figyelemmel a következőképp alakult:

Október 16-án és 17-én a szegedi karokon hallgatói gyűléseket tartottak, melyek középpontjában a MEFESZ szervezetének megállapítása állt. Jancsák Csaba könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy ugyan az oktatást célzó reformkövetelések karonként, képzésenként eltértek, de a politikai követelések szinte teljesen megegyeztek. A MEFESZ későbbi 16 pontja szolgált alapul a közismert 16 pontba szedett követeléseknek. A Jogi Karon október 17-én hozták létre a kari MEFESZ-szervezetet, valamint megválasztották a háromtagú ideiglenes bizott2ságot: Kiss Tamás, Tóth Imre és Fedor Attila. A gyűlésre elfogadta Baróti Dezső rektor meghívását az oktatási miniszter, Kónya Albert is. Tóth Imre Budapestre utazott, hogy elismertesse a MEFESZ-t, mint az ország egyetemistáinak érdekeit védő szervezetet. Az alakuló nagygyűlést október 20-án tartották az Auditorium Maximumban, a gyűlést a Jogi Kar akkori dékánhelyettese, Perbíró József jogász professzor vezette, a működési és szervezeti szabályzatot Lejtényi András joghallgató szövegezte meg és ismertette a gyűlésen. Rövid időn belül a szegedi mozgalomhoz csatlakoztak más városok egyetemeinek hallgatói is (Debrecen, Pécs, Miskolc, Sopron).

111

Október 23-ra Szeged lett a forradalom egyik kiemelkedő központja. Az egyetemisták délután a Dóm téren gyülekeztek, számuk több ezerre tehető. Forradalmi dalokat énekelve, jelszavakat kiabálva vonultak a Széchenyi térre, majd a Kossuth-szoborhoz, a Klauzál térre, ahol elszavalták a Himnuszt. A következő állomás a Színház volt, ahonnan sokan csatlakoztak a tüntetéshez, elszavalták a Nemzeti Dalt. Ezután a gyárak felé vették az irányt (kenderfonógyár, ruhagyár, konzervgyár), ahol, a budapesti tüntetéshez hasonlóan, a szegedi munkásság is csatlakozott hozzájuk. A Színházhoz visszatérve kifeszítették a zászlókat, valamint kiállítottak egy Kossuth-címert is. Bicskey Károly színész szavalta el ismét a Nemzeti Dalt, a Klauzál téren pedig Kaló Flórián szintén a Nemzeti Dalt, majd Bicskey a Szózatot. A tömeg hatalmas ünnepléssel fogadta őket. A vezetés csak október 24-ére tudta mozgósítani az erőit, megerősítették a rendfenntartó erőket, megkezdődött a felfegyverzés (Gyurkó Lajos). Mindezek ellenére a tüntetés folytatódott, a szerveződő egyetemistákat sok helyen erőszakosan szétzavarták, vízágyút és figyelmeztető lövéseket is bevetetettek (Csillagbörtön). A kollégiumokban házkutatásokat is tartottak, többeket bántalmaztak, köztük Perbíró Józsefet is.

4

Október 25-én számos középületről eltávolították a vörös csillagot, az egyetem épületéről lekerült csillagot a középiskolások a Hídról, a Tiszába dobták. A Délmagyarország épületénél folytatódott a tüntetés, értelmiségiek, újságírók létrehozták a 11 tagú Ideiglenes Forradalmi Bizottságot, majd tárgyalásba kezdtek Ábrahám Antallal, a pártvezetés helyi képviselőjével. Megállapodtak a munkástanácsok létrehozásáról, melyek küldötteket választhatnak az új forradalmi szerv, a Szeged Város Forradalmi Bizottmányának létrejötte érdekében. A helyi hatalom katonai közigazgatást vezetett be, parancsnokává Halász Gyula főhadnagyot tette a pártvezetés. A testület különféle intézkedésekkel korlátozta a tüntetők mozgásterét: megszabta a csoportosulások létszámát (max.3 fő), melynek megszegéséért a fegyveresek azonnal tüzelhettek, szesztilalmat vezetett be, illetve kijárási tilalmat (17-6 óráig).

Október 26-án a feszültség óriásivá nőtt, a várost katonák szállták meg. Délelőtt 10 órakor a Széchenyi térre vonuló tüntetők közé lőttek a fegyveresek, a tűzparancsot Ábrahám Antal adta ki. A figyelmeztetésnek szánt lövések emberéletet követeltek, a 17 éves Schwarz Lajos személyében. Hatalmas felháborodás, sztrájkok, tüntetések követték a Széchenyi téri eseményeket.

Október 27-én a történtek miatt a városi vezetés hátrálni kényszerült, a forradalom erői jutottak egyre nagyobb hatalomra, létrehozva saját szerveiket, intézményeiket. A tárgyalások a katonai közigazgatás vezetőivel folytak, melyre külön elnökséget hoztak létre (Ideiglenes Városi Munkástanács), Perbíró József elnökletével. Elérték a Szegeden átvonuló szovjet csapatok mozgásának leállítását, később a szovjet vezetés jelentős erőket is vesztett, melynek köszönhetően az erőviszonyok jelentősen elbillentek a forradalmárok javára. A katonai közigazgatás képtelen volt a működésre, valamint az Ideiglenes Városi Munkástanács is átalakult Szeged Város Néptanácsává, amely átvette a hatalmat, a forradalom győzedelmeskedett.

1

Tudjuk, a megtorlás sem maradt el. A szegedi diákok vezetői közül a forradalom eltiprását követő megtorlás során Kiss Tamás is részesült mindebből. Első fokon nyolc év börtönbüntetést kapott, amit 1959-ben öt évre csökkentettek. Vele készített interjú célja, hogy kicsit jobban érezzük az események valóságosságát és személyes tapasztalatait, meglátásait közelebbről megismerhessük.

A MEFESZ utóélete

2000-től a SZTE hivatalos ünnepének számít október 16-a, a hallgatói önkormányzatiság és egyetemi autonómia napja. Ez a nap a MEFESZ megalakulásához vezető első ülés évfordulója. Ekkor adja át a hallgatói önkormányzat a Hallgatói mozgalomért emlékérmet. Az elsőt 2001-ben Dr. Kiss Tamás, a MEFESZ egykori vezetője és Dr. Perbíró József, egykori dékán helyettes vehették át.

  1. október 14-én a HÖOK Közgyűlése Kiss Tamást, a MEFESZ alapító-elnökét tiszteletbeli elnökének választotta meg.

 

Interjú

Tudna kicsit mesélni magáról? Minek a hatására választotta jogi pályát?5

Ezzel kapcsolatban annyit tudnék mesélni, hogy a szüleim egy kis faluban mindketten pedagógusok voltak. 1945-ben kezdtem a gimnáziumot: akkor még nyolc osztályos gimnáziummal kezdtünk, méghozzá egyházi gimiben. 1953-ban döntöttem el az utolsó pár évben, hogy elektronikus mérnöknek szeretnék továbbtanulni. Azonban abban az időben nem a tanulmányi eredmény volt az elsődleges (jeles tanuló voltam), hanem a származás, tehát először a munkás paraszt fiatalokat vettek föl. Így hát nem kerültem be a Műegyetemre első fordulóba, és amikor a következő évben ismét beadtam a jelentkezésemet akkor matematika-fizika tanári szakra felvettek Szegedre. Végül tulajdonképpen onnan iratkoztam át egy év után, mert megtetszett a jogi pálya, a jogi karral: azzal az egyszerű megoldással, hogy bementem az akkori dékánhoz szeptember első napjaiban, hogy szeretném itt folytatni a tanulmányaimat. Kikérdezgetett erről-arról, magyarán lekáderezett, ahogy annak idején mondták és ezt követően azt mondta: Na, fiam hozd az idexedet és kezd el a jogot! Azóta is hálás vagyok a sorsnak, hogy nem villamosmérnök lett belőlem, hanem jogász.

 

Tudna bepillantást adni nekünk az Önöket körülvevő környezetről, a korabeli viszonyokról? Önök, hogy élték meg mindezt?

6

Ez a kicsit hosszabb bevezetés tulajdonképpen magába fogja foglalni a választ is. Egy olyan korszakban éltünk, amikor kialakult a proletár diktatúra és a szovjet megszállás mellett az állami vezetőinket is Moszkvába tettették ki. Ennyit így röviden előmenetelben a nálunk lévő helyzetről. Az egész borzalmas volt, a faluban mindenki el volt keseredve, mert behajtották a Termelő Szövetkezetbe. A melósok: amikor nem vettek fel egyetemre, egy évig Csepelen dolgoztam, a munkások között ugyanezt az elkeseredést tapasztaltam. Az értelmiség rettegett, nem mert senki megszólalni, mert politikai terror volt. Abban az időben nem volt olyan család, aki ne részesült volna kitelepítésben, internálásban, vagy börtönben. Pisszegve beszéltek csak egymással az emberek és nem merték a véleményüket még véletlenül se kimondani. Erre egy jó példa (most kicsit visszakanyarodok megint a saját családomhoz): édesapám, aki szovjet hadifogságba került, négy év után jött haza gyakorlatilag egy szovjet kényszermunkatáborból. Ezek után ’52-ben, amikor a barátaikkal aztán többedmagukkal elkezdtek ábrándozni, politizálni, hogy mit lehetne csinálni majd, ha jönnek az angol ejtőernyősök, ezt a hatalom, a rendszer elleni szervezkedésnek minősítette. Húsz embert bíróság elé állítottak, ebből hármat kivégeztek, többen 15 évet vagy életfogytiglanit kaptak és kisebb büntetéseket. A többi embert rendőri felügyelet alá helyezték, többek között az apámat is. Még ide annyi történetként, hogy a két özvegy nagyszülőmet pedig teljesen kisemmizték. Az egyiktől a kis földjeit, ami volt vette el a TSZ (hát nem konkrét értelmében, hanem bevitték és hetven évesen legfeljebb elmehetett volna kapálni, ha még bír). A másik özvegy nagyanyámtól a lakását, vették el, mert, hogy adja ki az magát, hogy egy hajdan 6 gyerekes családnak volt két szobája és a nagyszülőm már egyedül él a két szobába, ezért aztán elvették a lakását. Így ennyit szerettem volna bevezetésként a személyes gondolataimról és viszonyulásomról, arról, hogy mondjuk 1955-56 elején én hogyan viszonyultam az éppen fennálló rendszerhez meg a szovjetekhez és így tovább. Tulajdonképpen három szóval tudom jellemezni ezt a ’50-es évek elejét: félelem, rettegés és nyomor, a szó szoros értelmében. Az volt a legnehezebb, hogy szegénység az lehet, II. Világháború után is elég nagy volt a szegénység, de akkora rettegés, amely az úgynevezett ’50-es években volt, az számotokra szinte elképzelhetetlen.

 

Mi hozott változást?

Sztálin halála után, ’56 tavaszán a szovjet vezetők is, meg a pártvezetők is kicsit zavarba voltak, hiszen Sztálin alatt egyértelmű volt, hogy mi a helyzet. Ebbe a zavarba úgymond megengedték, hogy nagyon enyhe kritikai hangokat is lehetett olvasni újságba, meglehetet fogalmazni. De itt is csak olyanokat, hogy alacsony a bér, kevés a lakás vagy tervszerűbben kellene dolgozni, tehát nem a rendszer lényegét érintő kérdések. És így ’56 őszén, amikor fülmerült, hogy esetleg lehetne kérni az orosz nyelv fakultatív oktatását és más idegen nyelvet is lehessen tanulni, nemcsak az oroszt, akkor természetes dolog volt, hogy na, hát akkor próbáljunk meg mi is valamit most már, ha lehet kérni. Akkor, amikor ezt a Letényi Andrással és Tóth Imrével (mindketten ők is joghallgatók voltak, mint én) erről elkezdtünk beszélgetni, hogy ez milyen jó ötlet, akkor egy nagyon lényeges pont jött be, hogy önállóan egyenként beszélgetve, nem lehet elérni ezt a célt. Csak akkor lehet, ha mi egy szervezetet alakítunk, méghozzá egy saját egyetemista szervezetet, tulajdonképpen olyat, mint a mai hallgató önkormányzatok. Ehhez hozzá kell tenni két pontot, ami itt jelentőséggel bírt: az alkotmányban benne volt az egyesülési jog, mi ezt tudtuk, hiszen jogászok voltunk, na de ez csak de jure, de facto lehetetlen volt, hogy egy önálló szervezetet alulról megszervezni. Ezt is tudtuk, de ennek ellenére elhatároztuk, hogy megpróbáljuk, hát majd legfeljebb nem engedélyezik vagy valami lesz majd belőle.

 

A MEFESZ egyrészről a hallgatók érdekeit védte és hangot adott addigi sérelmeknek, problémáknak, mindemellett erős politikai szerepet is felvállaltak. Miért érezték, hogy ezek a kérdések egymás nélkül nem működhetnek?

Azt szokták mondani, hogy menet közben jön meg az étvágy. A korszakra nagyon jellemző volt a besúgó hálózat, szóval amikor Mi ezt október 10-én, 12-én beszélgettünk, barátainkkal erről az ötletről, hogy egy szervezetet kívánunk létrehozni, megalakítani, ez rögtön a pártvezetők fülébe jutott és elhatározták, hogy majd megmagyarázzák az ifjúságnak, hogy maradjon csak csendben. Ebből kifolyólag hívtak össze október 16-ra az AudMax-ba egy gyűlést. Mi, amikor ide elmentünk akkor kiderült, hogy mindennek a célja, hogy lebeszéljenek minket, hogy ne terjesszünk tovább ilyen ötleteket erről az önálló szervezetről, persze mi nem hallgatunk rájuk. Ahogy mondják, akkor már megkötöttük az ebet a karóhoz. A nagygyűlésre pedig nem érkeztek meg időben, mert még egyeztettek, hogy mit kellene elvtársak mondani…, ennek hatására mi egyszerűen átvettük a nagygyűlés vezetését a Tóth Imrével, Lejtényi Andrással és még egy barátunkkal együtt és ha már nálunk volt a szó éltünk is vele. Megkérdeztük: akartok-e szervezetet létrehozni? Hogyne akarnánk, mondta a zsúfolásig megtelt AudMax és mindez következtében megszavaztuk, hogy megalakítottnak tekintjük a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetkezetét, majd négy nap múlva csinálunk alapszabályt, melyet majd külön elfogadunk. Itt pedig felmerült még inkább, hogy pontosan mit követeljünk.

33

Itt ekkor rögtön felmerült, hogy ne csak az orosz nyelv fakultatív oktatását, hanem szociális helyzetet, kollégiumot stb. és ebből már következett is, hogy akkor politikai követeléseket is. Kinyíltak a szájak, nemcsak a miénk, hanem a tömegé, ha lehet így fogalmazni, természetesen nem pejoratív értelemben, és egymás után egyre radikálisabb és radikálisabb követeléseket, javaslatokat fogalmaztak meg, hogy ezt is tűzze zászlajára a MEFESZ. Miután a szüleinktől nagyon jól tudtuk, hogy mi az Ő bajuk, csak Ők már nem mertek megszólalni. Mi meg most úgy gondoltuk kimondjuk a kimondhatatlant és végén eljutottunk a szovjet csapatok kivonásának követeléséig. Itt enyhén szólva a két óra elteltével, Mi magunk, kezdeményezők is nagyon meglepődtünk, mert amikor bementünk a gyűlésre nem gondoltuk, hogy mi fogjuk átvenni a vezetést, Mi fogjuk levezetni, a végén pedig oda jutunk, hogy követelni fogjuk a szovjet csapatok kivonását.  De, ahogy szokták ezt is mondani, ha igy van, akkor ezt most már csinálni kell és az teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezt egyedül Szegeden nem lehet megcsinálni, tehát rögtön pár óra múlva megfogalmaztunk egy csatlakozásra szóló felhívást, az ország többi egyetemére meg főiskolájára, részben mostan, meg, ahogy lehetőség volt továbbítottuk ezeket. Mint tudjuk abban az időben se internet, se mobiltelefon, se semmi nem volt, ennek ellenére mégis négy nap múlva kiderül, amikor a 16-a utáni 20-ai nagygyűlést tartottuk, hogy hat-nyolc helyről már küldöttségeket delegáltak Szegedre azzal a szándékkal, hogy Ők is csatlakoznak. Mindez valami fantasztikus dolog volt, hogy a rossz technikai lehetőségek mellett is rögtön négy nap alatt annyira elterjedt, hogy aztán gyakorlatilag 21-22-re az ország nagy százaléka, egy-két egyetem kivételével csatlakozott ehhez a gondolathoz. Itt került sor arra, hogy 20-án véglegesítettük 10 pontban a tanulmányi-szociális követeléseinket, aminek ma már olyan értelemben nincs jelentősége, hogy ez még nem eredményezte volna önmagában a forradalom kitörését, de a politikai követelések igen, amiknek a három leglényegesebb pontjai ezek voltak:

Az ország nyerje vissza a függetlenségét, tehát a szovjet csapatokat vonják ki, ebből automatikusan következett, hogy demokratikus választási rendszerrel válasszuk újra a vezetőinket, valamint állítsuk vissza a nemzeti jelképeinket, mert kifejezetten bántott bennünket, hogy az összes szovjet jelvényt ördög-poklot átvettünk és tulajdonképpen nem lehetett semmit a nemzet történelméből felidézni, mert csak a szovjet mintát lehetett követni. Úgy fogalmaztuk meg a MEFESZ célját, hogy az egyetemi ifjúság ne gyáva és gerinctelen réteg legyen, ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától, népéért és hazájáért álljon ki a porondra és mondja ki, ami benne van, és amit akar.  Ezt érzem én a legfontosabb dolognak, hogy a szókimondás, a véleménynyilvánítás szabadsága a legfontosabb, pont a magyar értelmiség helyett az egyetemi ifjúságnak kellett megfogalmazni azt, ami benne volt egyébként a szüleinek lelkében. Kicsit helyettük is beszéltünk, mert Ők már akkor nem mertek beszélni a korábbi tapasztalataik, sérelmeik következtében.

 

Milyen érzéssel gondol vissza a történtekre, el tudná mondani nekünk, hogy Önök, hogyan látták belülről az események folyását?

Erre azt tudom mondani, hogy (itt természetesen nem politikai kérdésekről beszélek elsősorban) maradéktalanul nem érvényesült minden, de az biztos, hogy enyhült a helyzet. Egyszerűen nem merték, azt a nagyon kemény diktatúrát visszahozni, a Kádár-rendszer alatt politikai pert nem rendeztek, kivéve természetesen az ’56-sokat. A ’60-as évektől nem nagyon voltak politikai perek, még enyhén kritizálni is lehetett, enyhítettek az életszínvonalon és sok más területen, tehát, ha úgy tetszik igyekeztek békében meglenni a nemzettel. Valamint én abban látom még elsősorban ’56 jelentőségét, hogy a nyugati átlag polgár szemét nyitotta fel azzal, ahogy leverték a forradalmat, megtudták milyen is valójában ez a Szovjetunió. Mert azért ’56-ban a kommunizmusnak volt fogadókészsége az olaszoknál, franciáknál, amerikaiaknál, németeknél és így tovább, de akkor rájöttek, hogy azért nem minden arany, ami fénylik.

Az én egyéni gondolataimat tekintve, azt érzem még most is, hogy az alatt a durván két hét alatt, amikor az ötlet megszületett, aztán jött 16-a, majd jött a Műegyetemi gyűlés, ahol szintén felszólalóként elmondtam, hogy mi van Szegeden és milyen követelések vannak és ezt követően Ők csatlakoztak a MEFESZ-hez, valamint megfogalmazták saját követeléseiket. Összességében az ezt körülölelő lobogó lelkesedés, ami fogadta azt, amit Mi kimondtunk először, ahogy a kimondást dübörgő taps és éljenzés, lelkesedés fogadta mindenki részéről. Például az AudMax-ban a második gyűlésen már nem fértek be, még a lépcsőházban is rengetegen voltak. Megvan még a hanganyag, amiben az is benne van, hogy most már ne jöjjenek be többen, mert leszakad a terem! Tehát végső soron, ha az embernek az ötletét, az embernek a előadását így fogadják az akkora erőt és energiát ad, hogy nem gondolkozik tovább azon, hogy ennek mi lesz a következménye. Mert ezt is feltették nekünk kérdésként, hogy nem gondoltuk-e mi lesz ennek a következménye- de, hogyne tudtuk, de azt elhessegettük, mert ha ennyire mindenki ezt akarja, akkor nekünk vállalni kell, hogy lesz valami következménye: vagy kirúgnak az egyetemről stb. akkor még nagyobbal nem számoltunk, hiszen ekkor még nincs forradalom. A tervek megfogalmazásakor az se volt véletlen, hogy az érintett személyek jogászok voltak (itt nem szándékom senkit se megsérteni) a Lejtényin kívül még egy TTIK-s meg egy pedagógiai főiskolás vett részt.  Úgy látszik ezek alapján is, hogy a jogászoknak van érzéke, ahhoz, hogy a változás igényét megfogalmazzák.

 

A következményekkel számoltak, azonban mégis felfoghatatlan a mai fiatalság számára egy ilyesfajta megtorlás. Hogyan tudta ezt az időszakot kezelni? Ma hősként, valami elindítójaként tekintenek Önökre, hiszen sokak gondolatának adtak hangot, azonban ez másként volt a szabadulás időszakában.

Egyrészről el kell azt mondani, hogy egész Magyarországon MEFESZ perbe egyedül Szegeden vontak büntetőeljárás alá egyetemistákat. Elítéltek más egyetemistákat is a harcokban, a forradalmi bizottságokban való részvételért, esetleg röplapozásért a forradalom után, de a MEFESZ-ért, mivel kizárólag nekünk csak ez volt a bűnünk, csak Minket ítéltek el. A Legfelsőbb Bíróság az ítélet indokolásában lényegében azt fogalmazta meg: hogy a vádlottak által elindított mozgalom, az a proletár diktatúra megdöntéséhez vezethetett volna. Ennek fényében első fokon csak 8 évet kapni egy hatalmas megkönnyebbülés, mert sokkal kisebb vádpontok miatt sokkal súlyosabb ítéleteket szabtak ki. Úgyhogy Mi, amikor a börtönben, nagyon sokan voltunk egyetemisták és nagyon összetartottunk egy helyen voltunk, megelégedéssel vettük tudomással, hogy na, ezt megcsináltuk és ezt megúsztuk, nem akasztottak föl bennünket. Ami pedig talán a leglényegesebb, 20-22 évesek voltunk, tehát sem gyereket, sem feleséget nem kellet otthagyni, úgyhogy nekünk ilyen szempontból könnyebb volt a helyzetünk. Családos embereknek bizony az volt a legnagyobb bajuk, hogy nem tudnak együtt lenni a családjukkal.

Ami a továbbiakban következett, hogy másodrendű állampolgár az ember, nem nagyon akarják sehova felvenni, hát ezt olyan megértő szemlélettel vettük tudomásul, az apró kis lehetőségeket azért kihasználtuk. Én is 10 év után kezdtem újra az egyetemet és akkor végeztem el Pesten cum laude minősítéssel.

 

Miért szánta el magát, hogy folytatni szeretné a jog tanulását, vagy ez alapvetően egy cél volt, hogy ezt mindenképp be szeretné fejezni?

Igen, pontosan! Ez egy elhatározás volt és, amikor letelt a különböző jogoktól való eltiltás, mód volt arra, hogy az ember jelentkezzen, nem utasíthatták el csak úgy. Nem volt könnyű mivel akkor már család, munka mellett az egyetemet elvégezni, de büszke vagyok rá, hogy Brósz Tanár Úrnál, akkoriban római jogból Ő volt a mumus, én akkor nála római jogból jelesre vizsgáztam.

 

Mi a személyes véleménye a diákok önkormányzati képviseletéről, miben látja fő pilléreit, melyek elengedhetetlen elemei egy jól működő rendszer kialakításához?

Két elvet szoktam ilyen tekintetben fontosnak tartani. Az egyik az, hogy mindenki fejthesse ki a véleményét, a második pedig, hogy a többségi vélemény a mérvadó és a kisebbségnek tudomásul kell vennie, hogy kisebbségben maradt. Nyilván nem lehet mindenkinek eleget tenni, de meg kell hallgatni mindenkit, figyelembe kell venni az Ő érveiket is, amikor döntésre kerül sor és azt lehetőleg úgy kell csinálni, hogy a végén meg kell szavaztatni a lényeges kérdéseket a résztvevőkkel. Akkor én azt gondolom, mindenki magáévá tudja tenni azt, amit közösen eldöntöttek, legfeljebb morog egy kicsit: hogy megint kisebbségbe kerültünk, legközelebb jobban fogunk érvelni, jobb célokat tűzünk ki és akkor biztosan többségbe fogunk kerülni és akkor a mi akaratunk is fog érvényesülni. Például, ha el kell dönteni, hogy milyen sportpályát szeretnének és ketten íjászkodni akarnak, kilencvennyolcan meg focizni, akkor természetesen focipályát fognak építeni.

9

Milyen tanácsot adna a mai fiataloknak, akik a hallgatói érdekképviselet fontosságát továbbra is próbálják erősíteni, milyen értékek, cselekvések mentén valósítható meg mindez véleménye szerint?

Így röviden összefoglalva, ha tudják, hogy mi a hallgatók érdeke, azt pontosan fogalmazzák meg és ezzel bátran álljanak ki és képviseljék azt, ha úgy tetszik x hatalom, vagy y hatalommal szemben, ez teljesen mindegy. Mert, ha egy döntés van az még nem jelent semmit, inkább a kifelé történő képviseletben kell határozottnak lenni. Picit megint  szubjektívabbá téve a választ: én ma is büszke vagyok és boldog, hogy akkor Én tudtam képviselni a tömeget és tulajdonképpen a rendszerváltás után a politikai üldözötteket képviseltem vagy húsz éven keresztül a legkülönbözőbb helyeken. Tehát a másokért való cselekvés az az embert boldoggá teszi vénségére. Ezt úgy értem, hogy nem feleslegesen ment el a 84 éve, nem valami semmiért, aminek már semmi értelme meg értéke nincs. Más az értéke annak, hogy Suzukim vagy Mercedesem van és más teljesen az értéke annak, hogy például az egyetemi hallgatók engem nagyon szeretnek, mert tudják, hogy mit csináltam. Össze nem tudom a két dolgot hasonlítani! Mert akkor léptünk fel az érdekekért, amikor az tényleg nagyon kockázatos volt.

 

Már hagyománykánt több éve megemlékeznek az 1956-os eseményekről, a Szegedi Tudományegyetemen a hallgatói önkormányzatiság és az egyetemi autonómia napjáról. Ez évben sincs ez másképp. Az Ön meglátása szerint miért kiemelt fontosságú, hogy az ilyen történésekről megemlékezzünk?

10

Én nagyon örülök neki, hogy az egyetemi autonómia napját összekötötték a MEFESZ-el. Azon egyszerű oknál fogva, hogy csak a MEFESZ-re emlékezni az egy kicsit száraz dolog, úgy ahogyan megemlékezünk a Mohácsi vészről, vagy akármilyen történelmi eseményről. Így, hogy össze van kötve az egyetemi autonómia napjával, élővé teszi ezt az egészet. Ezért is örülök az ötletnek, sokkal inkább méltóbbnak találom az ’56-os MEFESZ-hez, mint egy olyan rendezvényt, ami nem a hallatók által és nem a hallatókért szól, hanem valamilyen aktuálpolitikai felhangja van. ’56-ra méltóképp kell emlékezni és a valóságot kell berakni az ember fejében, amikor az emberek léptek és maguk úgy döntöttek „Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!”, ahogy Petőfi is mondta. Mert erről szól ’56.

 

Források:

  1. Márki Dávid: Ahol a forradalom lángja felrobbant
  1. www.mefesz.hu
  1. Jancsák Csaba: Az 1956-os forradalom indítószikrája. A szegedi MEFESZ., Belvedere Meridionale kiadó, Szeged, 2016.
  2. Újszászi Ilona: A szabadság pillangója. 1956 Szegeden, az egyetemen., Belvedere Meridionale kiadó,  Szeged, 2006
  3. szegedpanorama.blogspot.com/2012/10/szeged-1956-harom-het-boldogsag – Bodrogi Károly
  1. Molnár János: Az 1956-os forradalom Szegeden és Algyőn., Móra Ferenc Múzeum Múzeumi Tudományért Alapítványa, Szeged, 2006.

Képek forrásai:

http://nmlevel2-1956.blogspot.com

https://www.elte.hu/content/az-egyetemistak-forradalma.t.12633

https://www.u-szeged.hu/sztehirek/2017-oktober/mai-joghallgatok?objectParentFolderId=41454

https://mno.hu/tortenelem/szabadegyetem-a-vaci-bortonben-1310409

 

-Babinszki Vera-

-Horváth Gergő-

-Báró-Farkas Margit Chiara-